fbpx

Ajándék a kedvesnek
(Részlet a Szenvedély minden lépésben című könyvből)

 

Reggel volt, a szemem úgy nyílt ki, mintha tűbökéssel ébresztettek volna. Friss voltam, pedig alig aludtam az éjjel. Az asztalra néztem, ahová a kedvesem születésnapi ajándékát tettem. Kulcstartó, végén aprócska fehér futócipővel. Imádtam, amióta megvettem. Az oldalán három rózsaszín csík kötötte össze a sarokrészt az orral, az elejére pedig ráfestettem a neve kezdőbetűjét. Zsongott bennem a tavasz. Kiugrottam az ágyból, hajtani kezdtem az időt. Vártam a délutánt. Látni akartam, ahogy virágba borul az arca, amikor meglátja az ajándékát, és úgy kapkodja a levegőt a boldogságtól, mintha épp kétszáz sprintet futna.

Micsoda meglepetés lesz, ilyet tuti nem kap senkitől”

– gondoltam. Nem akartam várni, suliba menet felköszöntöttem SMS-ben. Megírtam, milyen mókás dolgot vettem neki.

Az iskolában minden perc kínzás volt, úgy tűnt, az óramutatók súlyokat akasztottak magukra. A tanárok magyarázhattak, nem figyeltem rájuk. Se dolgozat, se felelés nem zavart meg, úgyhogy álmodozhattam. Délután kettőkor engedtek el, egyből ránéztem a telefonomra. Nem jött válasz.

„Sebaj, biztos elfoglalt, sokan köszönthetik, ő is suliban volt”.

Amikor hazaértem, küldtem neki még egy üzenetet, hogy már csak másfél óra, és odaadom a különleges ajándékot. Lementem a pályára. A terv az volt, hogy együtt köszönti őt a csapat futás előtt, ezért elbújtunk az aulában tíz-tizenketten, s, vártuk, hogy megérkezzen. A sor végére álltam, hogy az én ajándékom legyen az utolsó, az, amelyikre a leginkább fog emlékezni. Közben az előttem lévő két srác a kedvesemről kezdett sugdolózni. Mindkettejükkel barátok voltunk, együtt futottunk, versenyeztünk és sokat jártunk össze a pályán kívül is.- Kívántál neki boldog szülinapot? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– És válaszolt?
– Igen.
– És?
– És írta, hogy milyen jó fej vagyok, meg puszi, meg ilyenek – mondta mosolyogva.
– ÓÓ. Az már valami – mondta a másik, és megveregette a vállát.

„Ezt nem értem. A kedvesem válaszolt neki, még puszit is küldött? Nekem meg egyik üzenetemre se reagált?


Ekkor betoppant ő, mi meg előugrottunk a sötétből boldog szülinapot kiabálva, tőlünk visszhangzott az egész aula. Többen odafutottak hozzá, főleg lányok. Sikongatás, puszik, röhögcsélés, majd ajándékozás. Az előttem lévőket néztem, leköröznek –e? Tábla csoki, képeslap, rajta valami szöveg, még egy tábla csoki.

„Milyen snassz”

gondoltam. A haverom, aki előttem állt, maga elé engedett. Nem akartam menni, de ragaszkodott hozzá.
– Menj csak te – mondta.
– Menj te nyugodtan – mondtam.
– Tényleg menj – mondta. Az egész egyre kínosabb lett, mindenki minket nézett, végül széttártam a karom.
– Oké, megyek – mondtam. Kedvesem velem szemben állt, mosolygott, mintha épp bohózatot nézne, de nem nevethetné el magát. Elnehezültem. Úgy éreztem magam, mint az influenzás beteg, aki azelőtt ment ki az utcára, hogy meggyógyult volna. Egész éjjel agyaltam, hogyan fogom átadni neki a meglepetést. Lejátszottam magamnak, apró másodpercekre bontottam, megterveztem, mit fogok mondani. Mindent elfelejtettem.
– Boldog szülinapot – mondtam, majd odaadtam az ajándékot.
– Köszönöm. Mi ez? – kérdezte.
– Nézd meg.
– Egy kulcstartó?
– Igen – mondtam, azonnal félre akartam húzódni.
– Hékás. Ne siess, egy puszi azért jár. – Félresimította fahéj színű haját, én odahajoltam hozzá, megpusziltam, és amennyire tudtam, magamba szívtam a pillanatot.
– Nagyon cuki, köszönöm – mondta. Reszketve álltam arrébb.
A barátom következett, egy szál virágot nyújtott oda a kedvesemnek. Ő átvette, a kezük összeért, és úgy maradt. Haverom megfogta a lány vállát, aki siklott hozzá.

Mit csinálnak ezek? Még egy puszi?”

A második már nagyon közel volt, összeért az ajkuk. A többiek ujjongtak. Csókok csattantak, de lehettek volna lelkem darabjai is, amint a földre hullnak. Mindenki tapsolt, én is, bár nem tudom, miért?

Az idillnek edzőnk vetett véget, kezdődhetett a futás. Minden erőm elhagyott. Alig bírtam bemelegíteni.

Mi történhetett? Mikor alakult ez így? Hiszen ők ketten mindig is utálták egymást. Folyton veszekedtek, beszóltak egymásnak. Erre ez?”

gondoltam. Aznap felmérőt futottunk, ötezer métert. A barátommal mindig nagyokat csatáztunk ezen a távon.

Elkezdtük. A ritmus egyenletes volt, bírható.

Mégis hogy lehetett ez? Kedvesem mindig engem hívott, ha valami baja volt. Annyit beszélgettünk, segíthettem neki, nevetgéltünk is. Olyan csodálatos volt. Ez meg mindig beszól neki, és vele akar lenni?”

Az edző beleüvöltött a gondolataimba.
– 6.20-as kétezer!
Porzott alattunk a salak. Többen leszakadtak. Haverom előttem futott, én követtem. Általában ő szokott nyerni, én olyan háromezerig voltam jó. Belém mart a gondolat, hogy együtt van a kedvesemmel. Keserű masszává állt össze a nyál a számban, kiköptem.

Hogy lesz ezután? Folyton együtt lógtunk, szórakoztunk, ezeknek most lehet vége lesz, és közben meg nézzem az enyelgésüket? Lássam, ahogy oda ér az ajka, ahová az enyém vágyik, szoruljon össze a gyomrom, amikor megnevetteti, és fölcsendül az édes kacaj, sóvárogjak minden pillantásért, melyektől remélem, hogy engem figyel?


– 9.22-es háromezer!

Ritmusváltás. Ez már gyorsabb kilométer volt. Jellemző, alattomos taktika, mint elvenni tőlem a kedvesemet. Nem hagyom magam, ezúttal nem győzhetsz”

– rátapadtam, mintha zsinórral lennénk összekötve. Nem gondoltam arra, hogy mennyi van még hátra. Ki akartam tartani. Zsibbadás kúszott végig rajtam, a vádlimnál kezdte, s mint hegymászó a sziklafalon, úgy kapaszkodott feljebb, míg már a nyakamnál szorított. Fogyott a levegő.
– 12.12 a négy kilométer – kiabált az edző. Próbáltam tapadni. A többieket teljesen leráztuk, ketten voltunk a haverommal, mi és az utolsó ezer méter. Fáradt ő is, hallottam, hogy hörög.

Ha kihúzom vele a célegyenesig, a végén megelőzhetem

– gondoltam, bár nem éreztem magamban annyi tartalékot. Felcsendült egy hang, a kedvesem szurkolásának hangja. Megpróbáltam összeszedni magam.
– Hajrá, gyerünk, ez az – kiabált – Hajrá… – és kimondta a nevét, a haveromét. A tüdőm ekkor végleg feladta. Mintha forró kötelet szorítanának köré, nem engedte át a levegőt, leszakadtam. Lépésről lépésre omlottam össze, négyszázzal a vége előtt. Haverom megtartotta a ritmust, 15.25-tel ért be, szűk fél percet kaptam tőle a 15.48-ammal. Üvöltve értem a célba. Megdicsértek, nagyot küzdöttem.
Levezetésnél újra együtt volt a banda, haverom mellettem, kedvesem előttem, futok utána. Hátrafordult.
– Királyok voltatok. Én már belehaltam volna a felénél – mondta, s közben végig a haveromat nézte. Lehajtottam a fejem, és a földet bámultam, azt játszottam, hogy a lány lábnyomába lépek. Tudtam, hogy egyszerűbb lesz kipihenni ezt az ötezret, mint szembenézni a kínzó valósággal.

Nem kellettem…

De harcoltam, és szépen buktam el. Így ki lehet kapni, az utolsókig küzdve.
–  Te sprinter vagy, nem is kell bírnod az ilyet. Én meg nem tudnálak utolérni – mondta a srác.
–  Előled nem is futnék el – mondta kedvesem, aztán előre fordult. Felemeltem a fejem, és kezet nyújtottam a haveromnak.
– Gratulálok – mondtam, majd biccentettem – menj, vezessetek le együtt. Elmosolyodott, tudta, komolyan gondolom. Előrébb szökkent egy sorral, kedvesem mellé. Lelassítottam, néztem őket, és gombócot formált torkomba a látvány.

Ha érdekel egy romantikus futó sztori, ajánlom a könyvemet. Katt most.


Válasz


LÉPJ BE REGISZTRÁCIÓ

Az Adataid biztonsága fontos számunkra. Senkinek sem küldjük tovább. Nem élünk vissza vele.

 
×
LEGYÉL A FUTÓTÁRSUNK MÁR FUTÓTÁRS TAG VAGY?

 
×
ELFELEJTETTED AZ ADATAIDAT?
×

Go up

error

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is