Egy futótárs torokszorító búcsúja

Erőtlen vagyok. A lábaim nem mozognak úgy, ahogy szeretném.

Csak fekszem egész nap, mint egy eldőlt zsák, amit csak néha tolnak odébb, ha útban van épp. Az ember, kinek hangját oly jól ismerem, kinek illatában örömöm lelem, néha-néha megáll felettem, s letekint rám szomorú szemekkel. Érzem, aggódik valamiért. Úgy segítenék neki, de nem tudok. Pedig régebben, azt hiszem sokat segítettem. Emlékszem, számtalanszor bámult rám már így, és mikor megsimította a fejem, hiába siklott keze szürkén, gondoktól döcögve, számomra mindegyik érintés csoda volt, csoda örökre.

A legjobban azt szerettem, amikor leszaladtunk a lépcsősoron,

és én végig loholtam minden egyes fokon, hogy hamarább érjünk arra a végtelennek tűnő zöld területre, a szagok paradicsomába. Ott aztán megiramodhattam, szabadon futhattam. Szabadon, de nem egyedül, mert ő jött velem, végig, szorosan mellettem, lábaink néha még össze is csattantak. Emlékszem, a legelején, hányszor, de hányszor keresztbe elfutottam előtte, mert valami édes kis szagocska belegázolt az orromba, és úgy rántott magával, mintha egy feszes kötéllel össze lettünk volna kötve egymással. Ekkor ő szinte mindig megbotlott bennem, néha a földre huppant, majd bámult rám meredten. Én meg odafutottam hozzá, és vidáman csaholva nevettünk az egészen.

Persze, az is előfordult, hogy megharagudott szertelenségem miatt, és suhintott egyet felém, de haragja hamar elrepült. Arra is emlékszem, hogy amikor visszaértünk a futkározásból, milyen nagyokat tudtam aludni. No, de persze csakis a jól megérdemelt finomságok után.

6fa1c531-fc2d-46d2-ad35-ec4cd991a19aAmi viszont a leginkább megmaradt, az érzés, ahogy megsimogat, mielőtt elaludtam volna.

A keze olyan más volt, mint a rohangálás előtt. Érintése nem didergett ridegen, nem játszotta, hogy minden rendben idebent, hanem nyugodtan siklott szőrös buksimon, és mélyen búgó hangját hallva nyomott el az álom.

De, ami most van, az egészen más. Nekem nem megy már a szaladgálás, és nem tudom, hogy miért, de érzem, ő megért. Hoz nekem vizet, meg fenséges eledelt, melyet nyakamat kinyújtva nyelvemmel érek el. Aztán jön valaki, érzem a szagát, olyan ismerős, de elé menni nem tudok, hogy üdvözöljem őt. Betoppannak mindketten, ő, meg a gazdám, és leguggolnak hozzám. Fájdalom kíséri minden rezdülésüket, az egyiknek kevésbé, a másik szinte remeg. Az első is fél, érzem, mikor hozzám ér, de nem mutatja ki. A másik a gazdám. Bár tudhatnám, mi a bajod?  Sír a kezed, biztos azért, mert nem futottam Veled. De értsd meg kérlek, sajnos nem tudok, valami ide láncol, mozdulni sem bírok.

Az egyik fölemelkedik, táskáért nyúl, kivesz belőle valamit.

Gazdám közben még mindig simogat. Keze sír, érzem, segítségért hívogat, és én csak itt fekszem, tehetetlen. Az, amelyik a táskával bíbelődött, most újra leguggol, lágy hangon szólva, szépen fölém hajol, maga elé húzza mellső lábamat, s, mikor, mint a bolha megszúr, bennem útra indul egy furcsa áradat. Gazdám, olyan nehéznek érzem most magam, nincs elég levegőm, remeg minden inam. Száraz a torkom, kérlek adj vizet, és mond meg, miért sír a kezed? Csak egy kis víz kell, és máris futhatok veled. Valami lüktet, nem tudom, mi ez? Belülről jön, ki akar törni, feszít és hideg. Elfogy a levegő, gazdám, most mi lesz? Látom, vizes a szemed. Nézek rád, de lassan szállva sötétbe burkol egy keserű felhőtömeg, és elvesztem tested vonalát. Érzem, várnak odaát.

A belső lüktetés már csendben megrekedt, az aljas homály Téged végleg elfedett. Csak tudhattam volna, miért sír a kezed.

Részletet olvashattál a Szenvedély minden lépésben című e-könyvből.

error

Tetszik? Oszd meg másokkal is!