fbpx

A Futótárs első regényében két edzőtárs, két barát (Zoli és Feri), versengéséről olvashatsz a futópályán és egy lány szívéért. Az izgalmak persze ennél jóval tovább mutatnak. A történetet futótársuk, Csaba nézőpontjából követheted. Olvasd el az első összecsapásukat egy Budapest Bajnokságról 1993-ból, ahol egy kulcskonfliktus is felsejlik. Részlet a könyvből.

Hamar jött a délután, én a gyengébb futamba kerültem, és hiába köptem ki a tüdőmet, csak a hatodik helyen értem célba. Zoliék futama utánunk következett. Tízes csapatot hoztak össze a szervezők, a fiúk fölsorakoztak a vonal mögött, ami a pálya külső sávjai felé görbült, hogy kiegyenlítődjön a pályaelőny az első száz méter végére. Mivel gyerekekről volt szó, nem bonyolították túl a szabályokat, azonnal be lehetett vágni a rajt után. Úgy terveztem, a verseny alatt a pálya közepén, a füvön állok meg, ahonnan fel-alá futkosva minden oldalról könnyedén szurkolhatok a fiúknak, viszont a rajtot testközelből akartam látni. Szofi és Lujzi csatlakozott hozzám, de én csak a futamot figyeltem.

– Urak! – kezdte a versenybíró, és beállt az idegesen ugráló versenyzők elé, ügyelve, nehogy bármelyikük előrébb lépjen a felfestett startvonalhoz képest. –  Két kört kell futniuk. Amíg azt nem mondom, hogy rajthoz, egyenesen állnak, utána előredőlhetnek, de nem tehetik a lábukat a vonal elé. Rajtpisztolyra indulunk majd. Ha valaki kiugrik, figyelmeztetést kap, ha még egyszer megteszi, kizárjuk. Világos? Sportszerű versenyzést! – fejezte be mondandóját, majd kisétált, és elfoglalta helyét az időmérők mellett.

Feri és Zoli egymás vállához érve ugrálgatott, hogy lazuljanak az izmaik, rázták a kezüket, lábukat, bár ennek inkább az idegesség volt az oka, mintsem tudatos készülődés. Életük első versenye volt ez, ahol végre valódi érmekért mérik össze tudásukat, nem pedig vanília- vagy pisztáciafagylaltért. Itt a díszdobozos, csillogó ékszer a tét, rövid címeres szalaggal – bár ezek a pár száz forintot érő arany, ezüst, bronzszínekbe öltöztetett fémötvözetek a kívülállóknak semmit nem jelentenek, számunkra az erőmaró edzések keserves perceit, a minden méter mögött megbújó monotont szimbolizálják.

Rita velem szemben állt az edzők gyűrűjében, kezében stoppert szorongatott, és az ajkát harapdálta. Ez volt a legnőiesebb mozdulat, amit valaha is láttam.

– Hol van Tibi bá? – kérdezett Lujzi.

– Fogalmam sincs. Keresd meg.

– Kétszáznál áll. Gondolom, mondja majd a részidőket – vetette oda Szofi.

– Hát persze! – mondtam. – Rita meg a négyszázas tempót nézi.

– Rajthoz! – hasított a levegőbe a versenybíró hangja, ami végleg megszakította a kapcsolatomat a külvilággal. Csak a fiúkat néztem. A versenyzők odalopództak a vonalhoz, és beigazították mögé a lábukat. Síri csend lett; erősen dobogott a szívem, el nem tudtam képzelni, Zoliéknak milyen erős lehet a szívverése.

Eldördült a rajtpisztoly.

A fiúk kilőttek. Azonnal lökdösődés kezdődött; szerencsére mindenki állva maradt. Az első száz végén a KSI-s srác vezetett, mögötte Feri futott, Zoli meg a sarkában loholt. Tökéletesen csinálták: beálltak szélárnyékba, utaztak a fiúval, olyanok voltak, mint mozdonyhoz kapcsolt vagonok. Én a lányokkal nyargaltam utánuk a füvön, végigkiabálva minden métert.

– Harminchárom egész öt! – ordított Tibi bá kétszáznál.

– Brutálisan erős – tört föl belőlem.

Az edzéseken rendszerint harmincötösöket futottunk, mármint futottak – én sosem voltam ilyen gyors. A fölső kanyarban tökéletesen látszódott, hogy ők hárman mennyire meglógtak a mezőnytől: a negyedik versenyző bő tíz méterrel mögöttük erőlködött.

– A dobogó meglehet – mormogtam magamban.

Levágtuk a kanyart, loholtunk utánuk. Épp a lelátó előtt haladtak el; ekkor az üvöltés fölerősödött, mert a szülők is besegítettek, amitől még idegesebb lettem, bár pontosan tudtam, ebből a hatalmas hangorkánból versenyzőként szinte semmit nem lehet észlelni.

A fiúk tempója káprázatos volt, szinte suhantak. Elől a KSI-s, aztán Feri, végül Zoli – kis híján egymásra léptek.

– Még egy kör! – harsogták a versenybírák.

Most jön a neheze, állapítottam meg. Az ötszáz méterhez vezető kanyarban a KSI-s srác láthatóan belassult, ekkor Zoli robbantott, ám mintha össze lennének hangolva, ezt Feri is megérezte, és ő is gyorsított, majdnem összeakadtak.

– Ne a kanyarban, hülyék! – kiabált Tibi bá, aztán a stopperre pillantva szitkozódni kezdett. – Lenulláztam, én barom – morogta.

A srácok előttünk haladtak el, immár Feri vezetett, mögötte Zoli, mindketten vicsorogtak az erőfeszítéstől. A KSI versenyzője nem adta fel, szorosan mögöttük futott. A fölső egyenesben, hatszáz méternél jártak: a zsibbadáshullám ilyenkor állandósodik, majd az utolsó százon végleg elvágja a kapcsolatot az agy és a végtagok között. Aki itt rá tud tenni még egy lapáttal, az minden elismerést megérdemel.

Összekaptuk magunkat, és rohantunk tovább.

– Gyerünk, srácok! – üvöltöttem. Szofi és Lujzi is visított mellettem.

Feri volt elöl, Zoli mögötte; elhamarkodott előzési kísérlete kudarcba fulladt. A KSI-s srác lemaradni látszott, de csak néhány lépés volt a hátránya, még bőven visszajöhetett a meccsbe. Zoli a kanyar vége előtt újra ritmust váltott, felfutott Feri válla mellé, és, mint akit zsinóron húznak, lehagyta. A látvány kettős érzést váltott ki belőlem, egyszerre örültem Zoli sikerének és hallottam, hogy egy kisördög sutyorog a fülembe, aki Ferit favorizálja… akár a mesefilmekben. Jobb fülemnél a hófehér angyalka Zoli győzelméért duruzsolt, a balon vöröslő vasvillás szörnyeteg Ferit tolta a cél felé.

A célegyenesben voltak, száz méterük maradt.

Zoli megnyújtotta lépteit.

Az alacsony Feri öt méteres lemaradásban volt. A KSI-s fiú kábé tízben, de láthatóan nem adta fel. Összeszedte minden erejét, és közelíteni kezdett Ferihez. Amikor Feri megérezte a lépteit, ijedten gyorsított, ami olyan jól sikerült, hogy ledolgozta a hátrányát Zolival szemben, a másik srác meg háromlépésnyire leszakadt.

Zoli vicsorított. Feri szája elfehéredett. A lelküket is kifutották, már csak a szívük vitte őket előre. Ildi néni a korlát mellett kiabált, férje a lelátón kuksolt, mereven bámulta a pályát.

Nyolcvan volt hátra.

Feri kiment a kettes pályára és befurakodott Zoli válla mellé. Már képtelenek voltak kordináltan mozogni.

– Segítsetek kézzel! Dőljetek előre! – üvöltött az edzőnk a távolból.

– Tibi bá! A KSI-s gyerek! – kiáltottam, mert a fiú megtáltosodott, és szemmel láthatóan közelített Feriékhez. Jó ég se tudta, hogy ő lett-e gyorsabb, vagy a mieink készültek-e ki, igaz, ez teljesen lényegtelen is volt. – Mindjárt utoléri őket! – kiabáltam.

– Menjetek, hülyék! – ordított Tibi bá.

Tehetetlennek éreztem magam, legszívesebben megtoltam volna mindkettejüket, az összes erőmet odaadtam volna ahhoz a nyamvadt nyolcvan méterhez. Amikor elhaladtak előttünk, oldalról nézve annyi különbséget lehetett látni, hogy Zoli magasabb volt – de vonalzóval sem rajzolhattam volna egyenesebb vonalat előttük, annyira egymás mellett futottak. A KSI-s fiú talán kétlépésnyire lehetett tőlük – jól látszott, csak azon múlik minden, ki képes a legjobban túllépni a határain.

Egyszeriben KSI-s futók tucatja jelent meg előttünk, hogy biztassák társukat, volt köztük gyerek, felnőtt, edző. Ahogy körbekerítettek, eltakarták előlünk az élbolyt.

– Gyerünk, Dávid, nyomjad! – üvöltötték.

Próbáltam megelőzni őket, de nem maradt erőm, ahogy Szofiéknak se, Tibi bát meg elvesztettük a célegyenes elején. Igyekeztem az emberek között átbújni, hogy legalább villanásokat lássak a versenyből. Feri feje árnyalatnyival előrébb látszódott, ám a KSI-s srác közben kivergődött a hármas pályára, hogy onnan előzze le a mi fiainkat.  Harminc méter volt hátra.

– Gyerünk srácok! – ordítottam.

Az őrület határán jártunk. Feri a kettes pályán, Zoli belül, az egyesen küzdött. Mindkettejük mozgása összeesett, úgy tűnt, bármelyik lépésnél kifogyhat belőlük az erő. Ekkor megint eltakarták előlem a versenyt, csak kiabálást hallottam magam körül, aztán egy sikítást Szofitól.

– Elesett!

– Ki? Ki esett el?!

– Zoli, azt hiszem.

– Biztos összerúgta a lábát a kis béna – mondtam.

A KSI-s szurkolókkal együtt mentünk a célhoz, és miután szétszéledtek előttünk, végre megláttam Feriéket. A rekortánon feküdtek, Zoli az oldalára borulva, bal keze a teste alá gyűrődött, csak a könyöke látszódott ki, a versenybírók épp próbálták fölsegíteni.

Feri a hátán feküdt, arcát tenyerébe temette, zokogott. Akkor Zoli nyert, futott át az agyamon. Szemem a KSI-s fiút kutatta, ő a céltól feljebb a kerítést rugdosta, miközben barátai nyugtatgatták, hogy a harmadik is jó hely.

Beszaladtunk a srácokhoz a pályára.

– Ki nyert? – kérdezte Szofi az egyik versenybírótól.

– Ő – mutatott Ferire a tag.

Feri még kisebbnek látszott, mint egyébként. A szemét törölgette, meglepetésemre Szofi elsőként futott oda hozzá, hogy fölsegítse.

– Miért sírsz? Te nyertél, te vagy a bajnok, örülnöd kéne – mondta a kis szőkeség, és meglepetésemre, miután üggyel-bajjal kiszabadította a fiú arcát tenyere rejtekéből, kósza puszit nyomott rá.

Zolihoz Rita rohant oda. Barátom a csuklóját fájlalta, és bal combján, a térde fölött jó tíz centis csíkban mélynek látszó seb éktelenkedett.

– Mi történt, miért estél el? – kérdeztem.

Zoli csóválta a fejét.

– Nem tudom. Egyszer csak eltűnt alólam a jobb lábam – mondta lihegve.

Ekkor ért oda hozzánk Ildi néni.

– Ügyes voltál, kicsim – mondta szomorúan.  – Gyere, menjünk, mert apád már vár!

Rita enyhén párás szemmel engedte el a barátomat.

– Nagyon elfáradt, de ügyes volt. Csodálatosan küzdött – mondta, és megsimogatta Zoli haját.

Ők elindultak a lelátó irányába, én inkább a többiekkel maradtam. Nagy nehezen Tibi bá is előkerült, és átölelte aprócska tanítványát.

– Teljesen meghaltam a végére – lihegte Feri.

– Abszolút helyes, így is kell – mondta az edző, aztán a kissé pityergő Ritára nézett. – Veled meg mi van?

– Nem bírom én ezt még – válaszolta a lány, aztán a sírása lassan nevetésbe fordult.

– És mi lett a másik bajnokommal? – kérdezte tőlünk az edző.

– Összerúgta a lábát az utolsó métereken, és tanyázott egyet – mondtam. Mindenki zavartan nézett el rólam, Tibi bá kivételével.

– Megküzdöttek az éremért – mondta sokat sejtetőn.

 

Az Így futottam anyátokkal 2019 tavaszán jelenik meg.


Szólj hozzá


Lépj be Regisztálj

A Te biztonságod elsődleges számunkra.

 
×
Regisztrálok Már tag vagy?

 
×
Elfelejtetted a belépési adataidat?
×

feL

error

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is