fbpx

Évekkel a nyolcszáz méteres csata után a zánkai edzőtáborban csapott össze Zoli és Feri. 5 km felmérő, dög meleg, és a presztízsharc a csodálatos Szofiért.  A minden lében kanál Csaba mesél.

Részlet az Így futottam anyátokkal című regényből:

Másnap délelőtt a beígért öt kilométeres felmérő várt ránk. Melegítésként a szállásról átkocogtunk a futópályához, ami a tábor délkeleti részén terült el, mintegy másfél kilométerre a főépülettől. Erdő szegélyezte ezt az elhagyatottnak tűnő négyszázas kört, a salakból helyenként fűcsomók álltak ki, a lelátókat két sörpad szimbolizálta. A megmérettetésre az egész társaság kivonult, Szofiék leültek az ovális pálya közepén elterülő füvön, és epekedve várták a háziverseny izgalmait.
– Nos akkor, urak! Tizenkét és fél karikát kell futni! – mondta Tibi bá. – Csabikám! – fordult felém –, Nagyjából a feléig próbálj elmenni velük, és vezess Ferinek.

Nyeltem egyet, amikor az edző az egyéni csúcsomhoz közeli tempót kért.

Mielőtt rajthoz álltunk volna, kezet fogtunk egymással, majd odaálltunk a cipővel húzott vonalhoz. Mivel a nyúl szerepét kaptam, vagyis diktálnom kellett a helyes tempót, én álltam előre, mögöttem Feri, leghátul Zoli helyezkedett el.

– Rajt! – kiáltotta Tibi bá és nekiiramodtunk.

Feri a nyomomban, kissé a jobb vállam mellett futott, mert így tudtam a legtöbbet segíteni neki. Lefutottuk a fél kört, pontosan tizenkettő teljes volt hátra. Tizenkétszer négyszáz méter.

– Ez az! – kiabálta Tibi bá; ezek szerint eltaláltam az első kétszáz tempóját.

Feri föltűnően könnyedén lélegzett, bár ezt a tempót elviekben mindannyiunk bírta, legalábbis két kilométerig biztosan.

A négy- és a hatszázas ritmusunk is időn belül volt, Ferivel elhadartunk egy – egy hajrát a másik irányába, a lányok minden alkalommal, amikor elhaladtunk előttük, széles hangzavarral szurkoltak.

– Tökéletes! – kiáltott az edző az első ezer végén.

Már nem kockáztattam meg a beszédet, túl megterhelő lett volna; a kanyarokban így is koncentrálnom kellett a mozgásomra, nehogy kiessek a ritmusból. Ahogy fogyott a levegőm, kifejezetten örültem, hogy nem öt kilométert futok. Ezerötszáznál jártunk; a légzésem olyan hangos lett, abban sem voltam biztos, hogy Zoli velünk van-e még. Nagyon vártam, hogy a két kilométerhez érjünk végre és kiszállhassak; Feri szinte már a hátamra mászott. Az utolsó százon nagyjából hajráztam, hogy tartsam a tempót, és amikor elértem a vonalat, kidőltem a fűbe. Másodpercek múltán Lujzi odaszaladt hozzám, és gyengéden meglapogatott.

– Jó voltál! – mondta.

Én csak lihegtem tovább a földön fekve. A többiek újabb kört tettek meg, mire föltápászkodtam. Amikor kiegyenesedtem, láttam, hogy Zoli Ferire tapadva fut.

– Zoli nem szakadt le? – kérdeztem.

– Nem, végig veletek volt – mondta Lujzi.

Féltávnál jártak, Feri lengén mozgott, szinte surrant a salakon, ügyet sem vetett a fűcsomókra, nem úgy Zoli, aki többször kiesett a ritmusból, mert hol kisebbet, hol nagyobbat lépett, nehogy megbotoljon a kiálló veszélyforrásokban. Közben dobálta a felsőtestét, rázta a kezét, el tudtam képzelni, mennyire begörcsölhetett az egész teste.

– Gyerünk, srácok! – kiabáltam.

Valójában egyiküknek sem szurkoltam, ennek a meccsnek korántsem volt akkora tétje, mint annak idején, a Honvéd pályán, életük első versenyén. Aztán átfutott az agyamon, hogy talán tévedek. A küzdelmük ez alkalommal mintha teljesen másról szólt volna, láttam Zolin, hogy az utolsó leheletéig küzdeni fog.

– Kilenc huszonöt! – kiabálta Tibi bá a részidőt; háromezer méternél jártak, kettő volt vissza.

Feri elegánsan haladt, Zoli ellenben minden méterért küzdött, mintha emelkedőnek felfelé futott volna. Öt teljes kör várt még rájuk és elképzelésem sem volt, Zoli hogyan bírhatná ki, de makacsul tapadt Ferire. Addigra sikerült összeszedni magam egy kicsit, legalább szurkolni képes voltam. Lujzival és Szofival kiabáltunk a gyepről.
– Gyerünk! Gyerünk!
– Hihetetlenek – tört föl Szofiból. – Mennyire kemény már a Feri! Ilyen ritmust futni, basszus…

A körök szinte repültek a fiúk lába alatt, még ha Zolit szemmel láthatóan már rég utol is érte a fáradtság. Az utolsó négyszáz méternek együtt vágtak neki. Kiszámoltam: ha tartják a tempót, akkor brutálisan megdönthetik az egyéni csúcsaikat… Ahogy ebbe belegondoltam, fokozottabb elánnal ordítottam. A felső egyenesben tartottak, minden lépés kínozta őket, ekkor már Feri is mintha lassított felvétele lett volna önmagának. Az utolsó százon fej fej mellett haladtak, bármelyikük nyerhetett volna, viszont Szofi ekkor odasprintelt melléjük, a fűben futott, míg a fiúk a salakon, és azt ismételgette:

– Gyerünk, Feri! Már csak ötven méter, nagyon jó vagy!

Zoli megrogyott, és robottüdejű edzőtársa végérvényesen meglógott előle, tíz méteres előnnyel érte el a célt. Szofi odaugrott Ferihez és megragadta, nehogy összeessen.

Zoli beszenvedte magát, majd odabotorkált riválisához, hogy kezet nyújtson neki.

– Gratulálok! – hebegte alig hallhatón.

– Nagyon kemény voltál – mondta Feri, a zihálástól szinte szótagolva a szavakat.

– Menjetek levezetni, kocogjatok egyet! – utasította őket Tibi bá.

Feri nekiindult, bár a teste nemigen akart együttműködni. Szofi árnyékként követte.

Tibi bá aztán Zolihoz sétált, aki a térdére támaszkodva próbált erőt gyűjteni.

– Mindent megpróbáltam, Tibi bá – lihegte Zoli, és fejét az ég felé emelve Feriék után csoszogott.


Szólj hozzá


Lépj be Regisztálj

A Te biztonságod elsődleges számunkra.

 
×
Regisztrálj Már tag vagy?

 
×
Elfelejtetted a belépési adataidat?
×

feL