Lőw Andrist vélhetően kevés magyar ultrafutónak kell bemutatni. Andris az, aki 21. alkalommal állt rajthoz Athénban, hogy 36 óra alatt legyűrje a Spártáig vezető 246 km-t. A huszonegyből hússzor sikerült is neki. Mondjuk azt az egy alkalmat, amikor kicsúszott a szintidőből, öt évébe telt mire kiheverte.

Mert, mint mondta:

„abban az évben a legjobb formámban voltam. Két héttel a befejezetlen Spartathlon után már újra 200 km-es távon indultam, és az meg meglett.”

 

Nagyjából így indult a beszélgetésem a 3 gyerekes családapával, aki úgy gondolja, hogy mindenkinek kell egy hobbi. Neki a futás lett az. De nem gondolja azt, hogy mindenkinek futnia kellene.

 

Évtizedes futó múlttal a hátad mögött, mi játszódik le benned egy ultra verseny rajtjánál? Mondjuk a Spartathlonnál? Biztos vagy a teljesítésben?

Meglepetés mindig lehet. Egyáltalán nem tudom, hogy végig fogok-e menni. Sőt gyakran volt, hogy másokban sokkal biztosabb voltam, mint saját magamban, mert tudom, hogy mennyit tettem vagy nem tettem érte. Nem ismerem magamat rendesen, és nem tudom, hogy éppen akkor mennyire gyatra állapotban vagyok.

És ezen múlik minden. Volt is rá példa, hogy nem sikerült befejeznem. (Egyszer (!) teszem hozzá halkan. Mire érkezik a válasz.) Jó, de akkor voltam a legjobb formámban. Az volt a legerősebb futóévem. Azóta se tudtam olyan jól futni. Fiatalon jól regenerálódtam.

 

 

Az első ultra futásodra emlékszel még?

Az izgi volt. 1985 november elején volt. Borongós, szemerkélő esős, hűvös időben. Duna-menti szupermaraton, ami azt jelenti, hogy 3 nap alatt kellett 200km-t futni. Akkor már látásból ismertem egy-egy futót, de azért ez a verseny összehozott bennünket.

Az első nap az nem is volt olyan szörnyű a maga 68 km-vel. Bár harminc x év távlatából is emlékszem a tököli hosszú egyenesre, hogy irgalmatlanul nem akart elfogyni. A második napon eszméltem rá, hogy ez nem egy egynapos verseny. Néha értek ilyen meglepetések.

 

Mennyire ment ez furcsaság számba a nyolcvanas években?

(Nevet) Az édesanyám még a három évvel ezelőtti Spartathlonra is úgy kérdezett rá – már önmagában ez nagy dolog, hogy magától rákérdezett –, hogy még mindig erre jársz? Vagy a másik történet, ami szintén nem régi történet. Spártában a verseny után a bokámmal elküldtek röntgenre. Vették fel az adataimat, kérdezte a doki korom.

Mondtam neki, hogy őszinte leszek: 49. Mire visszakérdezett, hogy 49 és még fut?

Szóval vannak, akiknek ez ilyen furcsa. Nyilván ez ’85-ben még furcsább volt. Most már egyre  elfogadottabb a futás. Köszönhetően a városi futásoknak. Előfordul, hogy megjelenik hír is az ultrafutó versenyről, de már nem úgy mint régen a hóbort kategóriában, hanem a sportrovatban.  

A kérdésedre a válasz, hogy engem hidegen hagy, hogy más mit gondol. Nagyon nem számít. Vannak, akik szörnyülködnek. Őket megpróbálom hűteni, hogy ez azért nem olyan nagy dolog. Vannak ennél hosszabbak is. A Spartathlon egy történelmi ultrafutó verseny, és nem akar semmi több lenni.

Ez nekem szimpatikus a sok leghajhászás közepette.

 

 

Hosszú ideig iramfutó is voltál a budapesti futóversenyeken. Azzal mi lett?

Egyszer elszerencsétlenkedtem egy félmaratont, és akkor lehet, hogy megorroltak rám. Sose kerestem őket, hogy mennék, de ha hívtak ott voltam. Szóval egy szeptember eleji versenyen 2,5 órára voltam beosztva, ami a leges legvége. Mögöttünk már nem kellett volna, hogy legyen bárki is.

Csak a záróbusz, de észrevettem, hogy 6-7 futó ott van még. Szóltam a társamnak, hogy hátramegyek és megkérdezem őket, hogy mégis mi az elképzelésük a jövőről. Mondtak ezt azt, de volt köztük egy lány, aki nagyon gyámolításra szorult. Elkezdtem kísérni, mert váltóban futott. Valahogy eljutottunk 7 km-ig, de a végén szinte összecsuklott. Viszont teljesítette, amit vállalt.

Gondoltam majd a rakparton behozom a lemaradásom. Bele se nagyon gondoltam abba, hogy mit hirdetek a hátamon, és ahhoz képes hol vagyok. Szóval végig lecsúszva mentem, mert mindig jött valaki, akibe próbáltam életet lehelni.

Közben meg ugye a nyomunkban volt a halottaskocsi (záróbusz). Néha szóltak, hogy őket már rég fel kellett volna szedni. Mondtam nekik, hogy de hát ezek még mozognak és életben vannak. Miért kellene őket felszedni?

Tényleg nem egy futó volt, aki nyomott egy rövid sprintet, ezzel kapott egy rövid lélegzetvételnyi időt, így egy rövid ideig nem voltam a nyakukon a záróbusszal a sarkamban. Sokszor olyanok voltak, mint a haldoklók, akik küzdenek az életükért. Persze ez belőlem is rengeteget kivett. Volt olyan év, hogy hazamentem és fejjel beleestem az ágyba. Az sem érdekelt, hogy melyik fiam mit mond, mit szeretne. És egy szuszra végig aludtam az egész délutánt.

Nem a 21 km megfutása ütött agyon, hanem a mentális kimerültség.

 

 

A történetből az derül ki, hogy neked szívügyed a versenyen indulók sorsa?

Engem az érdekel, hogy ő dolgozott azért, hogy megcsinálja. Már azon a versenyen is sokat tett érte, akkor nem lehetne be is fejezni, hogy örömét is lelje benne. Nyilván egy ilyen torzóval is el lehet lenni, de a célban várják őt.

Az úgy mégis más. Azt értem, hogy most rossz nagyon. A Napnál világosabb. Azt is, hogy talán ő tett érte.

Túl gyorsan kezdett, többet reggelizett a kelleténél, majd legközelebb jobban odafigyel, de azért fejezzük már be. Föladni az a lehető legkevésbé jó.

Bár én szoktam feladni versenyt. Én nem vagyok ilyen fasiszta, hogy a lóg a bele akkor is menjen végig. Csak kevesebb az öröm.

 

Legemlékezetesebb verseny?

Egyszer letartóztattak Kaliforniában. (Nagyon nevet, egy szavát sem hiszem.) Komolyan. Azt hiszem egy hetes verseny volt. Mindennap egy maraton.

És az egyik alkalommal nagyon kerestem volna mellékhelyiséget, de semmi nem akadt. Csupa ilyen családi házas környék, sehol egy bokor, lapulevél.

Már iszonyúan kellett, amikor végre jött egy frissítőpont, ahol felmarkoltam egy adag szalvétát, és beugrottam a legközelebbi fenyő mögé.

Annyira beszűkült volt a tudatom, hogy nem fogtam fel hol vagyok, és pechemre pont egy rendőr állt velem szemben. Későn vettem észre.

Be akart vinni! Aztán a szervezők kisegítettek és mehettem tovább. Immár megkönnyebbülten. 🙂

A szegény rendőrön látszott, hogy ezt hetekig emészteni fogja, olyan feldúlt volt.

 

 

A feleséged, hogy viseli a hobbid?

Így ismert meg. Nálunk ez természetes. Azt látom, hogy sokan azért kezdenek bele, hogy ne kelljen szembesülniük más nehézséggel, problémával, és ez egy társadalmilag elfogadott, legálisnak tűnő menekülő út.

Szerintem azt jó tudni, hogy az embernek az adott pillanatban hol a helye, mi dolga a családjával gyerekeivel, munkájával, és nem valami mást csinálni.

Ezt persze nehéz kitalálni. Menekülve is lehet jót futni, jó eredményekkel. Ez talán azon látszik, hogy hány évig marad az ember ezzel elkötelezett. Nálam a gimnázium óta tart.

A családot igyekszem egyensúlyban tartani. Három fiam van. Nagyon szeretünk kirándulni, sátrazni, szalonnát sütögetni a szabadban, de még vad kempingezni is a Tátrában.

A fiúk abba születtek bele, hogy apa fut, anya jógázik.

És egészen pici koruktól kezdve télen-nyáron megyünk kirándulni. Alszunk vadászházban, hálózsákban, és apa abból se csinál gondot, ha két napig ruhát sem cserélnek. Persze ez csak, akkor lehetséges, ha anya nem tartott velünk, mert mondjuk jóga táborban volt. Azzal szoktam menteni magam, hogy legalább a bekészített váltásruhát tisztán visszük haza. 🙂

Az interjú megvalósulását ezúton is köszönjük a #RunTogether csapatának!

Írj nekünk

Ha kérdésed van, írj üzenetet.

Sending

© Futotars.com 2017

or

Log in with your credentials

or    

Forgot your details?

or

Create Account

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás